Hírek

Egy hónappal Jon Lord halála után - Atka emlékezik2012. augusztus 16., 23:00

Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Pontosan egy hónap telt el Jon Lord halála óta, mely apropó arra késztette a cryfree.hu stábját, hogy egy kis visszaemlékezésre kérje fel a zenekar tagjait. Szokás szerint a Cry Free "kvázi-szóvivője", Scholtz Attila vállalta magára a korántsem könnyű feladatot, hogy valamiként szavakba öntse az ő lelkében is dúló erős érzelmeket, illetve megpróbáljon képet festeni arról a Jon Lordról, akit a Cry Free-nek volt szerencséje ismerni. Atka így emlékezett a Drága Mesterre.

"Először 1991-ben, a Deep Purple Slaves And Masters turnéjának magyarországi állomásán volt alkalmam találkozni Jon Lorddal, azaz inkább csak lett volna, mert ahogy elsétált előttem a Budapest Hilton halljában, annyira megilletődtem, hogy csak magam elé motyogni tudtam a szavakat: "Hi Jon". Így csak bámulhattam totál lefagyva, ahogy a nyugalmat sugárzó magas figura, jellegzetes copfjával, szépen besétál a szálloda liftjébe. Emlékszem, hogy arra gondoltam, talán életem egyetlen lehetőségét puskáztam el, hogy találkozhassak a hősömmel, pedig akkor ráadásul még billentyűs-énekesként próbálkoztam zenekarokban, és nem volt nagyobb istenem, mint Jon Lord. A suliban is állandóan Hammond orgonákat rajzoltam a padra, ahelyett, hogy a tanárra figyeltem volna. :-)

Aztán amikor a Deep Purple újra és újra eljött hozzánk muzsikálni, mindig találtam rá módot, hogy találkozhassak a tagokkal egy-két aláírás és egy kis dumcsi erejéig, így többször is volt alkalmam beszélgetni Ian Gillan-nel, Roger Gloverrel és Ian Paice-szel, illetve 2003-ban, amikor a Cry Free először hivatalosan is találkozott a Deep Purple-lel, mindannyian bulizgathattunk egy kicsit Rogerrel és Steve Morse-szal is. Ezen alkalmakkor azonban Jonnal sosem sikerült összefutni, 2003-ban pedig már esély sem lett volna rá, hiszen addigra ő kilépett a zenekarból. Erősen úgy tűnt tehát, hogy az a néhány másodperc 'jutott' nekem Jonból, az emberből, ott a Hiltonban, 1991-ben, és persze nyilván a sok zenei élmény koncertlátogatóként Jonnal, a muzsikussal. Mígnem egyszer csak, valamikor úgy 2008 nyarán, megszólalt a telefonom, és benne a LiveSound koncertszervező iroda főnöke, Gomilko Bogdán, aki arról érdeklődött, hogy ha esetleg sikerülne elhozni Magyarországra Lordot a szimfonikus projektjével, vállalnánk-e a Concerto for Group and Orchestra 'group' szerepét. 'The rest is history', ahogy mondani szokták, Bogdánnak pedig örök hála, hiszen elsősorban neki köszönhetjük ennek a kivételes embernek a barátságát, ahogy a rengeteg zenei élményt és egyéb kalandot is, ami várt ránk Jonnal a következő 3 évben.

De haladjunk csak szépen sorjában! Következzen most a beszámoló a második személyes találkozásról, amikor is az 1991-ben megbámult barna (azóta hófehér) varkocs tulajdonosával végre szemtől szemben is találkozhattam, már csak azért is, mert az egy meghatározó élmény volt, és nem csak az én számomra. 2009. március 3-át írunk, amikor az Óbudai Szimfonikusok, Rácz Márton karmester és a Cry Free a komolyzenészek által bérelt próbateremben várakozik közös produkciójuk főhősére, és közben hangolgatnak, lazán beszélgetnek, majd egyszerre csönd lesz; belépett a terembe Jon Lord. Aki esetleg nem tudná, egy komplett szimfonikus zenekar 70-80 muzsikusból áll, és ott voltak még a szervezők, segítők és mi, összesen majdnem 100 fő, akik szinte egy emberként csendesedtek el a Mester érkeztére. Ilyen hihetetlen kisugárzása volt Jonnak! Meg sem kellett szólalnia, a lénye önmagában volt tekintélyt parancsoló. Magas, férfias termete, karizmája, a világítóan fehér haj, mindig kifogástalan megjelenése, amely sportosan is elegáns volt, illetve egész kiállása határozottságot, önbizalmat, erőt, egyben derűt és humort sugárzott. Ha meg is szólalt, a hatás csak fokozódott, ugyanis átható, mégis kellemes baritonja hamar a társalgás középpontjába helyezte őt, nem mellékesen persze a mondanivalója miatt, ami mindig tartogatott valami érdekeset a hallgatóság számára.

Akkor, 2009. március 3-án, egyszerűen csak odalépett hozzánk, akik ott tömörültünk a nagy terem sarkában dobjainkkal, gitárjainkkal, enyhén megilletődve, és lazán-viccesen így szólt, kinyilvánítva a nyilvánvalót: "Bizonyára ti vagytok a rockbanda." Kezet rázott mindegyikünkkel, kaptunk egy-egy bátorító mosolyt, és ezzel elindult egy olyan együttműködés, ami példaértékű kéne, hogy legyen ebben a szakmában. 14 koncertjére kísértük el Jont, melyek alkalmával összesen 9 különböző szimfonikus zenekarral és 7 karmesterrel dolgoztunk együtt, és persze menedzsment oldalról is kiterjedt stáb volt jelen mindenhol. Mindenkit összeszámolva hamar kiderül, hogy a 14 koncerten kb. 1000 emberrel működött együtt Jon, és mindegyikükhöz volt egy kedves szava, mosolya, bátorító vagy segítő mondata, stresszoldó kis tréfája. Persze, ha a produkció azt igényelte, szigorú is tudott lenni. Sosem felejtem el például, amikor az első orosz turnén a jekatyerinburgi ütősök kimondottan punnyadtan játszottak egy 'fortissimo' részt, és a Mester tiszta erőből rádobbantott a kis fa pódiumukra (csak úgy döngött!), és rájuk rivallt, hogy 'Gyerünk már!', de ez volt talán az egyetlen ilyen eset, és erre akkor, ott, szükség is volt. Jon vérprofi volt, és közben minden percét élvezte annak, amit csinált. Igazi sztár volt, sztárallűrök nélkül.



De még mindig vissza ahhoz a márciusi naphoz. A próba már a végéhez közeledett, és Jon egyre elégedettebben somolygott a bajsza alatt, már tudta, hogy a budapesti koncertekkel nem lesz gond. Látta, hogy mennyire magabiztos Rácz Marci, a karmester, érzékelte, hogy milyen válogatott, jó csapat a Danubia, és rajtunk is hallotta, hogy mivel töltöttük az elmúlt három hónap szinte minden napját hangszerrel a kézben. Muzsikálás közben sem fukarkodott a dicséretekkel, gyakran emelkedett a magasba a felfelé tartott hüvelykujj, és érkeztek az elismerő bólintások is százával. Jon volt a másik 'karmestere' a produkciónak, és nemigen tudnék elképzelni támogatóbb zenei vezetőt, mint ő. Vele úgy zajlott a kőkemény munka, hogy óriási élvezet is volt közben minden perce. A próba végén hangzott el a Maestro azon mondata, amelyet mi is gyakran idézünk büszkén: "Voltak olyan koncertjeim, amelyek nem voltak annyira jók, mint ez a próba".

Kicsit később még volt alkalmam informálisan is beszélgetni vele a próbáról, és Jon örömmel nyugtázta, milyen jó a szimfonikus zenekar, én meg nem bírtam ki, hogy hozzá ne tegyem: 'És milyen csinosak a muzsikuslányok." Mire a Maestro: "Szerinted nem vettem észre?". Hahaha, azt hittem, jó fej leszek, de az öreg mester simán überelt! És nem utoljára nevettetett meg akkor, ahogy nem is utoljára beszéltünk csajokról! Nagyon jó humora volt Jonnak, és nagy kedvelője volt a női nemnek is, de persze a maga angol úriemberi módján. De talán még királyabb, hogy ez a vonzalom kölcsönös volt, mert bizony nem egy hölgyrajongótól hallottuk, hogy ő nem jóságos apókaként gondol ám a 70 év körüli zenészre! Nagypapa kora ellenére Jon valóban dögös volt és szexi! De ezt a témát inkább meghagyom a lányoknak, és mesélek tovább! :-)



A szlovákiai kanyar következett, ami sokat szerepelt a hírekben, hiszen nem kis szenzáció volt, hogy miután a helyi rockegyüttes zenei értelemben 'bedobta a törölközőt', a magyar fiúk fél nap alatt Pozsonyban teremtek, hogy megmentsék a kinti Jon Lord produkciót. Jon tényleg ezekkel a szavakkal fogadott minket: "Köszönöm, hogy megmentettétek a koncertemet", és tényleg egyesével ölelt meg minket érte. De jópofa volt a kis párbeszédünk is.
Én: "Hallom, el voltál keseredve tegnap este."
Jon: "Elkeseredve? Teljesen ki voltam borulva!"
És ez volt az a koncertsorozat, amelynek szüneteiben sokat kávézgattunk, borozgattunk együtt, a zenekar és Jon, és végre komolyabb témákban is elmélyedhettünk. Megtudtuk, mennyire filozofikus és spirituális alkat is ő valójában, amellett, hogy persze rengeteg király régi Purple anekdotát is megosztott velünk.

A következő túra Oroszországba vezetett, ahol Moszkvában, Szentpéterváron, és az Ural túlsó oldalán található Jekatyerinburgban léptünk fel a Mesterrel. Egy ilyen turné persze nem kis kulturális élmény, Jon élcelődött is Péterváron, a Téli Palota előtt állva, hogy "Azért viszlek benneteket néhány szép helyre magammal, nem?". (Képünk is Szentpétervárott készült.)
Moszkvába a feleségeinket is magunkkal vittük, hogy egy kicsit megjutalmazzuk őket azért, amiért olyan szépen tűrték, hogy hónapokon át csak a Concertót és a Lord szólódalokat hallgathatták otthon, és ezúttal rajtuk volt a sor, hogy elámuljanak Jon személyének nagyszerűségén. Mi is megismerkedhettünk a Lord családdal, a Mester felesége, lánya és veje is eljött az orosz fővárosba.



Az első hét koncert után valódi csapattá értünk együtt. A kezdeti kedves udvariaskodást is felváltotta a teljesen laza és baráti viszony, igazi kollégákká nemesültünk, akik mindig örülnek, ha újra találkoznak, és minden akadályt gond nélkül vesznek. Következett Győr, ahol majdnem sikerült elintézni, hogy Ian Paice és Jon Lord (akik egymás utáni napokon léptek fel velünk) együtt muzsikáljon, majd Imst az Alpokban, ahol a koncert után végre egy kicsit be is rúghattunk Jonnal, majd újra a MüPa a fantasztikus Sarabande premierrel, aztán pedig a második orosz turné, amelyet a cryfree.hu jóvoltából videós naplón is végigkísérhettetek.



Ezután következett tavaly nyáron a paksi Gastroblues Fesztivál Jon Lord Blues Project koncertje, ahol a Mester a régi brit zenészcimboráival lépett fel, de persze mi is elmentünk megnézni őt. Annál is inkább, mert a komplett billentyűs felszerelést (Hammond + Leslie) Norbink biztosította a számára. Ott voltam akkor is, amikor Norbi aláíratta hangszerét Jonnal, és ott is elcsíptem egy örök érvényű Lord bemondást, miután a megilletődött Norbit kimentettem, hogy kissé félénk típus: "Ha hammond orgonista vagy, nem lehetsz félénk!". És milyen igaz! Persze az orgona mögött Norbi sem az... :-) Furcsa volt a szokásostól eltérő közegben, kvázi-külsősként találkozni Jonnal, ő is megjegyezte ezt, de őszintén örültünk egymásnak.

Az viszont már korántsem volt örömteli, amikor néhány héttel később érkezett a súlyos betegség híre... Volt még köztünk egy szép levélváltás, amelyben mi biztosítottuk hitünkről és szeretetünkről, és amelyet ő azonnal viszonzott hasonlóan meleg szavakkal, de később már mi is csak a hírekből értesültünk először a hamis biztonságérzetet adó egyre jobb újságokról, majd a drámaian lesújtó halálhírről. Ez utóbbi pontosan egy hónappal ezelőtt volt, azóta próbáljuk feldolgozni, "amit dobott a gép", hogy a fentiekben bemutatott kivételes ember, muzsikus és Drága Barát nincs többé... De talán (sőt, biztos!) nem elmúlt, csak elköltözött máshová. Bár a szívünkből biztosan nem."