Deep Purple's Favourite Tribute

Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Megvan az új fővárosi koncert időpont: június 19. péntek, Pecsa Cafe! <<<>>> Nagy visszatérés: idén újra az alsóörsi Harley-Davidson Fesztiválon a Cry Free! A rendezvény és a zenekar karrierje egyszerre kezdett felívelni a 2000-es évek első felében, amikor a Deep Purple Cover Band rendszeres fellépője is volt a fesztiválnak. 2015. június 12-én a srácok a Zep Session társaságában a "Purple Zeppelin Jam" produkcióval csapnak oda a monstre rendezvényen. <<<>>> A Zep Session együttes -és benne a Cry Free tagjai, Tomi és Atka -már májusban is láthatók lesznek, amikor is 29-én a budapesti G3 klubban "We're Gonna Groove" címmel a Led Zeppelin dobos John Bonhamra emlékeznek születésnapja alkalmából egy Zep tribute / dobos gála dupla koncepcióval.
Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute

Bonzo Session - ”We’re gonna groove” - Led Zeppelin Seance2015. május 13., 23:00

Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Minden idők egyik legnagyobb hatású dobosa, John Henry Bonham –avagy ismertebb (bece)nevén Bonzo –születésének 67. évfordulója alkalmából nagyszabású koncertre kerül sor 2015. május 29-én a G3 Gödör Klubban. A koncert kitalálója és szervezője a veszprémi Zep Session együttes, akik 20 éve ápolják a Led Zeppelin fantasztikus zenei örökségét hazánkban és a határokon túl is.

A ”We’re Gonna Groove” – Bonzo Session azonban nem egy hagyományos LZ tribute műsor, hanem valami egészen más. Tatai Tamás dobos Bonham egyik legnagyobb magyarországi követőjeként olyan ütős kollégáit kérte fel, hogy vele együtt idézzék meg a legendás ritmusokat és szólókat, akik maguk is az 1980-ban elhunyt dobos-ikon rajongói, és akiknek a játékára nagy hatást gyakorolt a Zeppelin zenészének egyedülálló stílusa.

Saját maguk által szerkesztett ötszámos blokkokban lépnek színpadra a dobos vendégek, akik így bemutathatják a közönségnek, őket mivel is fogta meg leginkább Bonzo: az akkoriban mindenkiénél súlyosabb hangzásával és keményebb játékával, vagy éppen a zúzós alapok közé csempészett technikai finomságokkal, netán az invenciózus páratlan ritmusokkal vagy a sajátos lüktetésű groove-okkal, vagy pedig a legendás szólókkal, melyek során gyakran puszta kézzel is ütötte dobjait.

A fellépő vendégek között találjuk Hirlemann Bertalant, aki olyan nagy múltú hazai produkciókban szerzett nevet magának, mint az Edda, a Bikini vagy a Beatrice, de a Coda zenekarban gyakran volt alkalma Zeppelint is játszani. Színpadra lép Bánfalvi Sanyi is, aki kőkemény játékával a magyar metal szcéna egyik legelismertebb dobosa lett, olyan csapatokban alapozva, mint a Neck Sprain, de közben a koncertezés legnagyobb hazai magasságait is megismerhette Kovács Ákos országos turnéin. A harmadik ütős vendég Hohl Árpád, aki pedig többek közt a Hollywoodoo zenekar tagjaként ízlelhette meg a sikert. De ne feledkezzünk meg az est megálmodójáról, Tatai Tamásról sem, aki pedig a néhai Deep Purple orgonista, Jon Lord oldalán járhatta a világot a Mester szimfonikus rock produkcióiban, melyek során Lord egyik kedvenc dobosává vált. Tomi is előadja ötszámos szettjét, illetve egy dal erejéig a fiatal tehetségnek, 13 éves fiának, Leónak is átadja a verőket.

Bár ezen a koncerten a sokszor háttérbe szoruló dobok állnak majd a középpontban, természetesen a szintén egyedülálló Jimmy Page, John Paul Jones és Robert Plant „helyére” is érkeznek magyar muzsikusok. Gitáron és basszusgitáron a Zep Session tagjai, Nagy Gergely és Cseh Balázs játszanak, a mikrofonnál a zenekar állandó vendége, Scholtz Attila (Cry Free) áll, billentyűkön pedig az est meghívott vendége, Tóth Attila (ex-Cry Free, ex-Keep Floyding) közreműködik majd.

A dobok szerelmeseit, valamint a Led Zeppelin és John Bonham rajongóit egyaránt várják a szervezők és a fellépők a G3 Gödör klubba, 2015. május 29-én. Jegyek elővételben kaphatók kedvezményes áron.

Május: a különleges vendégszereplések hava2015. április 27., 20:40

Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Kiemelt vendégszereplések egész sora vár a Cry Free dalnok Scholtz Attilára májusban. A márciusi orosz turné sikeres együttműködését követően az egykori Deep Purple basszusgitáros, Nick Simper és zenekara a Nasty Habits ismét Atkát kérte fel, hogy álljon a mikrofon mögé a svájci határnál található Göfisbe szervezett koncertjükön.

A hónap különleges szereplései azonban egy hazai klasszikus rock legenda koncertjével kezdődnek el május 1-jén Tomajmonostorán. Az egykoron Vikidál Gyula énekével kultikussá vált Dinamit együttes kérte fel a Cry Free "hangját", hogy távollétében helyettesítse a jelenlegi frontember Rudán Joe-t. Atka, aki fiatalon az 1980-ban megjelent első Dinamit nagylemez lelkes rajongója volt, örömmel vállalta el a megtisztelő felkérést, hogy egy színpadra álljon olyan rocknagyságokkal, mint a Bikiniben, Skorpióban és P. Mobilban is megfordult ős-Dinamit tag, Németh Gábor, valamint a "bakancsos" Eddában nevet szerzett, majd a Beatricében is sokáig basszusgitározó Zselencz "Zsöci" László.

A hó vége is komoly rock n roll izgalmakat tartogat. Május 29-én pénteken a G3 klubban a Led Zeppelin dobos John Bonham születésnapja alkalmából rendezett "We're Gonna Groove" c. nagy Zep Session koncerten énekel Atka. Az esemény szervezője a szintén Cry Free tag Tatai Tamás, aki ezúttal nem csak a Led Zeppelin rajongókra gondolt a műsor összeállításakor, hanem a dobok szerelmeseire is. A koncerten ötszámos blokkokban lépnek színpadra olyan nagytudású Bonzo rajongó dobosok, mint Hirlemann Bertalan (Bikini, Beatrice, Háború...), Bánfalvi Sándor (Ákos, Neck Sprain), Hohl Árpád (Hollywoodoo), valamint természetesen maga Tomi, hogy kedvenc Bonham groove-jaikból és szólóikból bemutassanak egy csokorra valót.

A Cry Free dalnok másnap, azaz május 30-án a Barba Negrába látogat, hogy egy keményebb műfajban is próbára tegye hangszálait. A II. EU Power Metal Festival meghívott vendégeként két olyan klasszikus rock nótát fog énekelni, amelyek hatással voltak a műfaj kialakulására. Színpadi zenésztársa a CF gitáros, Nagy Dénes bátyja, Máté lesz, akit az Ómen zenekarból ismerhet a nagyérdemű. A power metal rajongói pedig a szcéna összes jelentős magyarországi alakjával találkozhatnak a 3 órás megabulin.

Természetesen a Cry Free sem szünetel májusban. A magyar Deep Purple Cover Band-et Taksonyban láthatjátok május 9-én a 7. Taksonyi Motoros Napon.

70 éves Ritchie Blackmore - interjú Atkával2015. április 22., 22:00

Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
2015. április 14-én ünnepelte 70. születésnapját a Deep Purple és a Rainbow egykori legendás gitárosa, Ritchie Blackmore. A jubileum apropóján a Hard Rock Magazin "Húristen" c. gitárhősökkel foglalkozó sorozata is Blackmore fantasztikus életpályáját vette górcső alá, és ehhez a Cry Free Atkájának segítségét is kérte. A Deep Purple-lel, Rainbow-val, Blackmore's Nighttal, Cry Free-vel és a szólógitározás rejtelmeivel is foglalkozó interjú érdekes lehet zenészek és rajongók számára egyaránt. Itt olvasható.

Nick Simper - Don Airey oroszországi turnénapló2015. április 7., 01:00

Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
Az elmúlt hetekben sokan érdeklődtetek a Nick Simper - Don Airey orosz turnéról, amelyen a Cry Free énekes Scholtz Attila is részt vett, így megkértük Atkát, aki amúgy is szívesen mesél, hogy számoljon be személyes élményeiről a Cryfree.hu olvasóinak.

Atka: A négy héttel ezelőtti oroszországi szereplésem alapjait –tudtomon kívül –még 5 évvel ezelőtt fektettem le, amikor a Wigwam Rock Klubbal szövetkezve meghívtam Budapestre az alapító DP basszert, Nick Simpert, aki örömmel tett eleget a felkérésnek, és osztrák zenekarával ellátogatott hazánkba, hogy előadja a Purple első felállásának legnagyobb dalait élőben, illetve egy nóta erejéig velünk is színpadra lépjen. A koncert után sokat beszélgettem Nickkel, valamint a Nasty Habits zenekar tagjaival is, és elindult egy fajta szimpátia a két csapat között, amit aztán egy laza, de folyamatos kapcsolattartás követett éveken át. Amit viszont akkor még nem tudtam, hogy az osztrák muzsikusok és maga Nick is érdeklődve hallgatták a Wigwamban a mi aznapi mk1 Purple feldolgozásunkat, a Prelude: I'm So Glad dalkettőst, és úgy ítélték meg, hogy Rod Evans szerepében sikeresen állom meg a helyem. Ezt az infót el is tárolták fejben, és 5 év múlva, amikor szükség volt rá, előhúzták az „archívumból”.



Az történt, hogy az osztrák zenekar énekese különböző problémák (többek között hangszálműtét) miatt kiesett a csatasorból, Nick azonban egy kiváló lehetőség előtt állt, hogy a jelenlegi Deep Purple billentyűs Don Airey társaságában Oroszországban turnézhasson a Nasty Habits-cel. Mivel sem Simper mester, sem az osztrák zenészek nem jártak még Oroszországban azelőtt, nem szívesen hagyták volna ki az élményt, így megkérdeztek engem, lenne-e kedvem beugrani a javarészt mk1 DP dalokat és egy-két sajátot tartalmazó műsor eléneklésére. Volt.

A túra 5 napos volt, március 9-én hétfőn kora reggeltől 13-án pénteken késő estig tartott, akár egy hivatalos munkahét. Szerencsére a „fizetés” is „hivatalos” volt, jóval a Magyarországon megszokott nemzetközi gázsik mértéke felett, ami azért fokozza a munkakedvet és a munkabírást... Nem mintha nem lett volna amúgy is kedvem az izgalmas túrához!

Hétfőn reggel vonatra szálltam, hogy Bécsben csatlakozzam Nickhez és a Nasty Habitshez, átjátszani a műsort. 11 óra tájban meg is érkeztem, átvittek a határozottan színvonalas szállásomra, ahol átvettem a szobámat, majd együtt elfogyasztottunk egy finom kis ebédet (természetesen Wienerschnitzelt rendeltem...) némi söröcskével, és mentünk muzsikálni a csapat próbahelyére. Volt bennem némi izgalom, mert a nóták felét soha nem énekeltem még színpadon, sőt próbán sem, és a korai Purple dalokra jellemző, hogy nehezen megjegyezhető szerkezettel bírnak. Végül azonban néhány kisebb korrigálnivalót leszámítva megnyugtatóan megszólaltak a dolgok, és érezhető volt, hogy ők is megkönnyebbültek, amikor kiderült, működni fog a közös történet. Ennek örömére folytattuk az evést-ivást egy igényes pizzéria/étteremben. Ezután este még a próbai tapasztalatok alapján áthallgattam-kijegyzeteltem a műsort még egyszer.

Kedden a korrekt szállodai reggeli után rögtön zötyögtünk is ki a reptérre, hogy a hétre beütemezett négy repülőutunk közül az elsőt (Bécs - Moszkva) megejtsük. A reptéren aztán elkezdődött a később újra és újra megismétlődő procedúra, melynek során a kollégák próbálták feljuttatni a gép fedélzetére hangszereiket, majd a hosszú huzavona és rengeteg várakozás után kénytelen-kelletlen beletörődve a megváltoztathatatlanba, feladták őket poggyászként, remélve, hogy nem esik rajtuk maradandó károsodás. Eszembe is jutottak Jon Lord szavai a korábbi orosz turnékról, amelyekkel összefoglalta a nemzetközi turnézás legjellemzőbb (egyben legkimerítőbb) momentumát: "Hurry up and wait", azaz "Siess, majd várakozz". És tényleg: gyakori a kapkodás és száguldás az éppen aktuálisan következő helyszínre, ahol aztán órákig várhat tétlenül a muzsikus, különösen, ha az a helyszín egy reptér. Végül csak felszállt velünk a gép, és addigra már azt is tudtuk, hogy ott bizony jóval kevesebb helyünk lesz, mint akár egy standard kirándulóbuszban, úgyhogy maradt a vigyázz-ülés összefont karral, szépen leizzadva, a magadra fújt hideg levegővel. A turné végére meg is betegedett a teljes zenekar (mert a többi járatra is ez volt a jellemző). De ki mondta, hogy a rock n roll csak a rivaldafényről szól?

Örültünk tehát, amikor végre befutottunk a Seremetyevóra, és begyűjtöttük a cuccainkat is, csak az volt aggasztó, hogy senki nem várt minket. Én persze kevésbé izgultam, mert tudtam, hogy Ausztriától keletebbre egy kicsit lazábban kezelendők az időpontok (és a munkamorál is úgy általában), úgyhogy némi újabb várakozás után egyszerre csak felcsendült a kedélyes (bár nyelvtanilag helytelen) „Gentlemens, this way!" megszólítás. Arra azonban én sem számítottam, hogy a minket szállító kisbusz 3 fős személyzete mekkora partit rendez majd a maguk számára az úton! Harsogott a zene, de túlharsogták a vaskos orosz poénok és a hangos röhögés, a buszban pedig terjengett a piaszag! És mindez koradélután! Mondtam is az elképedt osztrák arcoknak, meg szegény Nicknek, hogy „Welcome to Russia!”.

Aztán megint Jon jutott eszembe, ahogy a második Lord turnén készített videós turnénaplónk egyik felvételén is hallhatóan kijelenti: 'The glorious Moscow traffic', avagy a 'Dicsőséges moszkvai közlekedés'. És igen, az orosz fővárosban a kétszer nyolc sávos főút is simán beáll teljesen, koradélután is.



Megkönnyebbülve szálltunk tehát ki a transzferbuszból a négycsillagos Hotel Renaissance előtt, és ámulva vettük át a gyönyörű elegáns-luxusos szobáinkat. Ezután találkoztunk a helyi szervezővel, Vlagyimirral, aki a közelgő sajtótájékoztatóval egybekötött közönségtalálkozóra invitált minket, személy szerint engem is. Azon tűnődtem, milyen léptékű rendezvényre kell számítanom, de mindenképpen alábecsültem a dolgot, ami már akkor kiderült, amikor a helyszín előcsarnokába beléptünk, és hanyatt-homlok rohant felénk egy tévéstáb, rögzíteni a zenekar érkezését. Aztán amikor a sajtós terembe érve úgy kellett Nick és a zenekar előtt 'oszlatni a tömeget', miközben vagy 40-50 vaku villogott folyamatosan, tényleg nem akartam hinni a szememnek.

Leültünk a hosszú asztalhoz, ahol mindenkinek névtábla jelezte a helyét. Mivel az énekes széke előtt osztrák kollégám neve állt, a felvezető szövegben kitértek a helyettesítés tényére, és röviden bemutattak, természetesen megemlítve a két oroszországi Jon Lord turnét, melyeken korábban vettünk részt a Cry Free-vel. A sajtó képviselői és a rajongók kérdéseket tehettek fel, amelyek zöme persze Nickhez szólt, de a Nasty Habits tagok is szóhoz jutottak, illetve magam is kaptam kérdéseket.



Ezután egy hosszú és megterhelő „meet & greet” program következett Simper mester számára, melynek során autogramok százait osztotta ki és közös fotók tucatjai készültek el vele, de a majdnem 70 éves Nick fáradhatatlanul állta a sarat közel két órán át. Elég későn értünk vissza a szállodába, de mindenképpen jó volt látni, hogy jelentős érdeklődés mutatkozik a produkciónk iránt. A jól megérdemelt vacsora és sörök után (Nick a helyi vörösborokkal ismerkedett egy kicsit) jól esett lepihenni is. Előtte a helyi erőkkel még átrágtuk, hogy hogyan is legyen pontosan a felállás másnap a színpadon a Don Airey & Friends zenekar és a saját produkciónk között.

Szerda reggel mindannyian izgatottan ébredtünk, hiszen aznap este már koncert várt ránk. Ezt az érzést jól ismertem a Jon Lord turnékról, ahol három napos ciklusokban váltották egymást az utazó napok, próba-napok és koncert-napok, és amikor a sok fárasztó utazás és készülés után eljött a „Show Day”, az mindig ünnepnap volt. De a szerda délelőtt is izgalmasnak ígérkezett, ui. akadt egy kis szabadidőnk, és ellátogathattunk a Vörös térre turistáskodni egyet. Bár én már harmadszorra láttam az impozáns helyszínt, amelyről régen annyit tanulhattunk az orosz órákon, még mindig lenyűgözött. A többiek viszont még csak először jártak itt, nekik tehát teljesen új volt az élmény. Nick sem járt még Oroszországban, hiszen a Deep Purple jóval az ő ideje után hódította csak meg ezt a keleti birodalmat.

Délután, a hangbeállás alkalmával felkérték a Donnal utazó hangmérnököt, Robot, hogy a mi bulinkat is hangosítsa le. Rob végtelenül szimpatikus fickó, és valahogy ismerős is volt, névről is, arcról is (másnap azt is megtudtam, honnan).

A koncert előtt még egy izgalmas feladat várt rám: video-interjút adni Don Airey társaságában a "Maxim" nevű orosz férfimagazinnak. A magazin egy érdekes sorozatot indított el, melyben rockzenész hírességek kommentálnak spontán nekik laptopról bejátszott orosz könnyűzenei videoklipeket. A sorozat egyik előző számában éppen az egykori Purple basszer és énekes, Glenn Hughes szerepelt, és a tőle megszokott udvariassággal talált a leggyengébb pop felvételeken is valami dicsérnivalót. Don és én egy kicsit lazábbra vettük a figurát: ő például simán bemondott olyanokat, hogy „az iménti klipben az volt a legjobb, amikor véget ért”…

Én nem tudtam végig maradni, mivel első fellépőként néhány percen belül a színpadon kellett teremnünk, úgyhogy sajnálattal otthagytam Dont és a stábot az interjú közepén, és villám-átöltözéssel, egy pohár bort megragadva, siettem is a Crocus City Hall –Oroszország egyik legnagyobb és legmodernebb koncerthelyszíne –színpadára. Mivel a műsor az instrumentális And The Address c. Purple nótával indult, volt lehetőségem a színpad mellett hangolódni a bulira. Aztán jött az első vokális dal, a The Painter, úgyhogy penderültem is fel a színpadra, ahol megnyugodva láttam, hogy egész méretes közönség gyűlt össze: szűk ezer főre tippeltem. Később az is feltűnt, hogy néhányan –köztük fiatalok is –szóról szóra éneklik az összes dalt, úgyhogy tudtam, jó buli lesz. Sorjáztak szépen az első felállásos Deep Purple dalok: Mandrake Root, Emmaretta, Chasing Shadows, majd elérkeztünk személyes kedvencemhez, a Lalena c. balladához, ami gyönyörűen sikerült. Nick bemutatott a nagyérdeműnek, akik szép –szívemet melengető –tapssal jutalmaztak. Amúgy is érdeklődéssel és hitetlenkedve figyeltem, hogy innen-onnan páran meg-megszólítanak „Átyilá, Átyilá!” kiáltásokkal, úgy látszik, a két Jon Lord turnén páran megjegyezték maguknak a búrámat.



Ment tovább a műsor: Wring That Neck, egy Nasty Habits saját, Bird Has Flown, majd egy másik kakukktojás, Nick egyik kedvence, a The Doors Roadhouse Blues c. nótája. A két non-DP dalt is nagyon élveztem, aztán már bele is csaptunk a záró Hush-ba, a slágerbe, ami annak idején megalapozta a Deep Purple későbbi óriási sikereit. Jól sikerült a debüt, gyakorlatilag bakik nélkül ment le az első közös szereplés, bár a Doors nótából sikerült kihagynom egy részt, mégpedig pont a kedvencemet.

De egy másik hibát is elkövettem, amiről akkor még nem tudtam, hogy hiba. Fent hagytam a dalszöveges "puskáimat" tartalmazó mappámat a színpadon, hogy majd egy óvatlan pillanatban visszaosonok érte. Ennek egy félórás dedikálás-sorozat lett a vége, ugyanis szaladtak a színpadhoz a lelkes rajongók, és nem tudom, hány autogramot osztottam ki koncertjegyekre, plakátokra, testrészekre, sőt még Deep Purple lemezborítókra is, haha! Gyakorolhattam az orosz neveket, szerencsére többségükben női neveket: Marina, Svetlana, Olga, Natasa, Xenia, Irina... Meg persze az új őrületnek megfelelően készültek a közös selfiek is sorban. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy zene szól, és sötétedik a színpad, jött Don Airey és zenekara. Úgyhogy ideje volt elhúzni a csíkot...

Donék koncertje alatt kellemes lazításként borozgattam egy kicsit, de csak visszafogottan, mert másnap is várt rám egy koncert. Annál inkább élveztem viszont a bulijukat, ui. Airey mester igen jó muzsikusokkal vette körül magát! A gitárosa Jamiroquai mellől érkezett, a basszusgitárosa és dobosa Gary Moore egykori zenekarából, az énekese pedig a Nazarethből, ahol nemrég vette át öreg barátunk, a nemrég egészségileg kissé megroggyant Dan McCafferty helyét. Határozottan tetszett a kolléga produkciója, bár amikor a Child In Time magas sikolyai kimaradtak, azzal azért okozott némi csalódást. A hangszeresek pedig többek között a Difficult To Cure c. Beethoven dallamokkal operáló instrumentális tétellel nyűgöztek le. Ez annak idején Rainbow darabként látott napvilágot, de sokáig a Purple műsorának is része volt. Don ezúttal hozzáírt pár új részt is, amelyeket a hangbeállás alkalmával próbált össze a csapat.



Az aznapi itiner eléggé embert próbálóra sikeredett, ui. közvetlenül a koncertek után indulhattunk is közösen a reptérre, ahol hajnali fél kettő tájban indult a gépünk az Ural felé. Nem is tudtam, hogy járnak ilyenkor repülőgépek! Mindenesetre reggel négy tájban azért csak megérkeztünk második koncertünk helyszínére, az egymillió lakosú ipari városba, Ufába. Természetesen várt még ránk a szokásos reptéri vacakolás, és egy buszos transzfer, úgyhogy reggel öt felé érkeztünk meg szállásunkra, a szintén igényes és négy csillagos President Hotelbe. A többiek úgy döntöttek, megvárják a reggelit (mint afféle késői vacsorát), és utána fekszenek le. Mivel én éhes nem voltam, fáradt viszont annál inkább, úgy döntöttem, ugrok is a puha ágyikóba. Előtte még lelkiismeretesen kipakoltam a cuccaimat. Nem kellett volna.

Hamarosan megérkezett a Nasty Habits főnök, Peter Brkusic, aki a turnén állandó szobatársam volt, hogy megállapítsa, a szobában irgalmatlan száraz meleg van, és nincs kézi szabályzó a fűtéshez. Jelezte a problémánkat a recepción, akik intézkedtek, és felküldtek egy szobaasszonyt, kezében egy mobil radiátorral, amit szépen be is dugott a hálózatba, és már áradt is a még melegebb levegő. Na, akkor vadul elkezdtem keresgélni az agyam régi rekeszeiben valami orosz kifejezések után, amivel el tudtam volna magyarázni, hogy épp az ellenkezője a problémánk, de nem tudtam előrukkolni mással, mint egy nagyon határozott "Nyet!" felkiáltással, melyet a dugó kihúzása követett. Végül költöznünk kellett egy másik szobába, vagyis pakolhattam vissza a gondosan kipakolt holmikat a táskámba, és kezdtem már kissé nyűgösödni. De Peternek igaza volt, a másik szoba hűvösebb volt, úgyhogy reggel fél hat tájban végre jöhetett az édes álom... Hát igen, a rocksztárok élete –amibe így egyszer-egyszer bepillanthatok kicsit –sem csak a csillogásról szól!

Másnap a szállodával szemben lévő hóval borított park előtt fotózkodtam, hogy a március közepi "orosz tél" hangulatát megörökítsem egy kicsit. Bár a mínusz 1 fok az előző napi moszkvai kellemes plusz 10-15 után érezhetően hidegebb volt, alapvetően szerencsésnek tekinthettük az időzítésünk, ui. mint megtudtam, 1-2 nappal korábban Ufában még mínusz 25 fok volt! Vagyis, ha egy héttel korábban érkezünk, valószínűleg nem igényeltük volna a szobacserét! De este a koncert után királyabb "orosz tél" fotót tudtam készíteni, mivel a koncerthelyszínről kilépve a hollywoodi karácsonyi mozik klasszikus szakadó hóesése fogadott minket! Nick úgy élvezte a havat, mint egy gyerek!

De persze nem ugornám csak úgy át a második koncert beszámolóját, ugyanis az is egy óriási hangulatú buli volt, ráadásul egy nagyon attraktív kis helyen, egy afféle színházteremben, amit "Coliseum" névre kereszteltek, és középkori, reneszánsz stílusban alakítottak ki. Nagyon jól néz ki a hely, Ritchie Blackmore biztosan szívesen hozná ide a Blackmore's Night produkciót! A koncert előtt ismét csak jót falatozhattunk a hasonlóan középkori hangulatú vendéglőben, ahol ráadásul saját főzésű és rendkívül finom söreiket is megkóstolhattuk.

A koncert előtt viszont borra váltottam, és az volt a tervem, hogy aznap este már kevésbé visszafogottan iszogatok, hiszen másnapra már nem kellett tartogatni a jó formát. Mivel azonban hűtő csak Don Airey öltözőjében volt, ott hűltek mindkét zenekar italai. Persze ilyenkor egy kicsit kellemetlen "rátörni" a másik csapatra, de a szükség nagy úr, haha! A srácok azonban kedvesen fogadtak, Darrin Mooney, a dobos arc –dugóhúzó nem lévén –még ki is nyitotta a boromat a dobverője segítségével, gyorsan és elegánsan, úgy, hogy egy csepp sem veszett kárba.

Azt is megtudtam, kicsoda is Rob, a hangmérnök, és honnan volt olyan ismerős. Amikor vigyorogva mesélte, hogy egy közös ismerősünk puszil, és jó bulit kíván estére, hirtelen helyére kerültek a kirakós darabkái! Mondtam is neki: "Ja, te az a Rob vagy!" Mire ő mosolyogva: "Bizony, bizony, én az a Rob vagyok!" A Deep Purple keverőtechnikusáról, Rob Hudgkinsonról volt szó. Így már azt is értettem, miért szólt olyan kegyetlen jól az ének előző este. Azért a Deep Purple hangmérnökénél nemigen lehet ideálisabb szakember a pult mögött egy Purple esten!



Az ufai Coliseum természetesen jóval kisebb helyszín, mint a moszkvai Crocus City Hall, de egy párszáz fős lelkes közönség itt is megjelent, és hasonlóan szeretetteljes rajongói közegben muzsikálhatott mindkét zenekar. Nagyon élveztem a bulit, amiben segített az is, hogy az előző napi debüt izgalmán már túl voltam, de persze az üveg borocska is hozzájárult... Minden görcs nélkül ment le a buli, és ezúttal még a Doors nóta ominózus része is eszembe jutott. Most egy másik versszakot hagytam ki, haha! Május közepén Ausztriában játszunk majd együtt újra, akkor talán sikerül végre hiánytalanul előadnom!

Az oroszországi műsornak volt egy igazi érdekessége is. A helyi szervezők kitalálták, hogy mekkora feeling lenne, ha a két produkció közösen is színpadra lépne az est végén. Az ötlet elvileg kézenfekvő, de mivel Nick csak a Purple első felállásának zeneanyagát játssza, Don pedig jellemzően a másodikét, ez azért mégsem annyira egyszerű. Nick azonban jó fej volt, és bevállalt egy közös Black Night-ot, azt is elmesélve, hogy miért. Annak idején, 1969-ben, ő volt a kiváltó „szikra” ehhez a dalhoz, ui. az eredeti riffet, Ricky Nelson Summertime c. dalának fő motívumát, amelyet Blackmore később lenyúlt a Black Nighthoz, ő játszogatta bemelegítésképpen a Purple koncertbeállásain. Egyik ilyen eset alkalmával kérdezte meg őt Blackers, hogy mi ez a riff, Nick pedig szolgáltatta a forrást, a többi pedig ugyebár már történelem.



Így tehát megvolt a személyes kötődés is, és zöld utat kapott a közös dal. Nem voltam rest jelezni a turnémenedzser felé, hogy én is szívesen beugrok ám egy strófára, ha jó ötletnek tartják. Neki kifejezetten tetszett a gondolat, és kért, hogy beszéljem meg a részleteket Carl Sentance kollégával. Csak a véletlenen múlt, hogy ez végül nem jött össze, egyszerűen csak pont sosem futottunk össze a megfelelő pillanatban, hogy leegyeztessük, pedig Carl nagyon jó arc, gyanítom, hogy simán benne lett volna a közös dalolásban. Na, majd legközelebb! Én mindenesetre kimentem a nézőtérre ennél a nótánál, és nagy feeling volt kívülről látni a közös előadást. Szívmelengető volt az is, hogy Don a Deep Purple eddigi utolsó felállásának tagjaként micsoda tisztelettel mutatja be az idős alapítótagot a színpadon.



A koncert után a hotel bárjában együtt lazított a két banda, és végre egy kis vodkázásra is sor kerülhetett. Újra rá kellett jönnöm, hogy Oroszországban mindig finomabb a vodka, mint itthon! Néhányan egész sokáig partizgattunk ott, de szép lassan azért elszivárgott a csapat. A szomszéd asztalnál ücsörgő gyanúsan ledér öltözetű és nagyon mosolygós három lány végig kitartott mellettünk, de nem ültünk át hozzájuk, hogy máris elverjük a frissen megkeresett gázsinkat! Azért mosolyogtam másnap reggel, amikor Nick –aki korábban ment lefeküdni az éjjel –teljesen komoly arccal megkérdezte, hogy megvolt-e valamelyik végül.

Az utolsó nap, március 13-a péntek, kevésbé mosolygósan telt, mert a feladat nem más volt, mint bő 3000 km és egy 18 órás út 4 óra időzóna különbséggel, két repülőúttal (Ufa - Moszkva, Moszkva - Bécs) és egy buszutazással (Bécs-Budapest). Péntek 13 kapcsán persze volt némi tréfálkozás, és az öreg mester is közölte, hogy nagyon reméli, nem a "Buddy Holly Airlines" gépeivel utazunk, haha! Szerencse, hogy ez a röpködés még a Germanwings gép katasztrófája előtt zajlott le 2-3 héttel, így azért megúsztuk kevesebb parával.

Bécsben érzékeny búcsút vettünk egymástól, az osztrák srácok és Nick hálásan ölelgettek, veregették a vállam, és azt mondogattuk egymásnak, hogy reméljük, hamarosan megismételhetjük ezt a közös rock n rollozást (azóta tudjuk is, hogy ez a vágyunk beteljesül, mégpedig május 16-én az ausztriai Göfis városában). Peter még elautózott Nickkel Pozsonyba, ahonnan indult a gépe Londonba, én meg némi várakozás után szépen hazabuszoztam Pestre.

Ennyi utazás egy nap alatt persze kegyetlenül fárasztó, de abszolút jól viseltem, mert tele voltam a rengeteg pozitív élménnyel, a sikeres koncertekkel, a sok új barátsággal, a bulikkal, és persze a kulturális hatásokkal. Csak azon mosolyogtam magamban, már nem először, hogy mennyire abszurd az, és mennyire nincs arányban egymással, amikor 5 teljes nap, kb 100 óra telik el ennyi utazással és munkával, hogy összesen 2 x 75 percet, vagyis két és fél órát eltölthessünk a színpadon... De ilyen a show biznisz!

Már a következő héten indultam volna újra...

Deep Purple Családfa koncert2015. április 2., 14:30

Cry Free - Deep Purple's Favourite Tribute
A rock-történelemben nemigen akad még egy olyan együttes, amely feloszlása után annyi sikeres utódzenekarral és szólópályával büszkélkedhetne, mint a Deep Purple. A Ritchie Blackmore vezette Rainbow, vagy David Coverdale csapata, a Whitesnake, amelyben Jon Lord és Ian Paice is megfordult, olyan szédületes sikereket ért el, mint maga a Purple. Ian Gillan és Glenn Hughes pedig –amellett, hogy többek között mindketten megfordultak a Black Sabbath zenekarban is –szólóalbumok hosszú sorával bizonyították (és teszik még ma is), hogy saját nevük önmagában is garancia a minőségre. Az elmúlt évtizedek során olyan különleges produkciókra is sor került, amelyekben rendhagyó módon együtt szerepeltek a DP kiválóságai, mint például Roger Glover 1975-ös ”Butterfly Ball” c. előadása, amelyen Gillan, Coverdale és Hughes egyaránt mikrofont ragadhatott.

A Deep Purple szerteágazó múltját és jelenét –vagyis az elődöket, az ex-kollégák kortárs produkcióit és az utódzenekarokat –általában egy óriási „családfa” segítségével szokták megjeleníteni, innen kapta a címét a Cry Free április 11-i koncertje is. Hazánk Deep Purple Cover Band-je ugyanis nem kevesebbre készül, mint arra, hogy a fent röviden vázolt sokszoros életmű-óriásból egy átfogó bemutatót adjon, mindezt ráadásul úgy, hogy a fa „törzséről” sem feledkezik meg, vagyis a Purple legnagyobb klasszikusait sem hagyja ki a műsorból. Így persze egy igazán tartalmas programra lehet számítani, amely várhatóan két óra fölé ível majd időben, és amely egyszerre kínál felejthetetlen élményt a DP életmű fanatikus rajongóinak és az átlagos koncertlátogató rockereknek.

Egy ilyen monstre programhoz a Cry Free nem is választhatna más fellépési helyszínt, mint régi kedves nagykoncertes partnerét, a Fehérvári úti Club 202-t (az egykori Wigwamot), amely 2001 óta ad otthont világszínvonalú körülmények között a különleges apropójú és műsorú CF bulik sorozatának. Két és fél évvel ezelőtt a nagysikerű első Deep Purple Családfa koncertre is itt került sor, így a várva várt folytatás sem lehet máshol. Az akkori dalok között Rainbow, Whitesnake és Gillan slágereket, Glenn Hughes és Jon Lord szólódalokat, egy Coverdale/Page szerzeményt és néhány valódi „családfás” ritkaságot mutatott be a zenekar, de még az Ian Gillan-nel felálló Black Sabbath egy dalára is sor került. Gyertek el április 11-én szombaton, hogy újra hallhassatok párat ezek közül, a rengeteg újdonság és persze az elmaradhatatlan DP himnuszok mellett!